3 szlogen iskolavezetőknek, amely megváltoztathatja az iskolát

Egy nagyon megragadó TED videóval találkoztam nemrégiben. Linda Cliatt-Wayman, egy észak-karolinai középiskola igazgatója beszélt arról, hogy hogyan változtatta meg az iskola légkörét, működését, gazdálkodását és szemléletének alapjait egy olyan progresszív gondolkodás, amely mindössze három elemre épül: a vezetés fontosságára, a problémák hatékony kezelésére és a gyerekek jólére iránti feltétlen elköteleződésre.

Linda a korábban alacsonyan teljesítő, motiválatlan, rendkívül hátrányos helyzetű tanulókkal együtt vette fel a harcot egy “iskola” megteremtésében. Hogy miért van idézőjelben az “iskola”? – kiderül a videóból.

Az igazgatónő jelmondatait hadd idézzem, mielőtt nekilátsz a videónak:

  • If you’re going to lead, lead. / Ha azért vagy ott, hogy vezess, akkor vezess!
  • So what? Now what? / Na és? Akkor most mi legyen?
  • If nobody told you they loved you today, remember, I do and I always will. / Ha senki nem mondta ma még Neked, hogy szeret, emlékezz, hogy én szeretlek és mindig foglak.
Reklámok

Meséld el képekkel, mi (volt) az: Szíria

Szíria.

Kb. 180.000 négyzetkilométer, 22 millió lakossal. Kb. duplaakkora ország, mint Magyarország. Történelme évezredes. Az ország az arab és iszlám kultúra egyik fellegvára. A turizmus virágzik. A Szíriában élők arányaiban magasabban képzettek, mint az amerikaiak vagy akár mi, magyarok. Az emberek békésen élik civilizált mindennapjaikat.

szíria

Egészen 2011-ig.

Hat év telt el azóta, hogy Szíriában polgárháborúról beszélünk. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és a Google közös projektjének eredménye egy olyan interaktív weboldal, amely képekkel, adatokkal és 360 fokos videókkal mutatja be a 6 éve tartó szíriai polgárháború következményeit.

A Searching for Syria projekt weboldalán megismerheted Szíria polgárháború előtti és utáni arcát is. Nézegethetsz 360 fokos panorámákat néhai és mai felvételeket az évek alatt elpusztult világörökségekről, városokról, találkozhatsz emberekkel, akik átmeneti otthont találtak más országokban. Vagy éppen láthatod a megrendült jordán királyt tökéletes angolsággal beszélni arról, hogy hogyan változtatták meg az életüket a szíriai menekültek százezrei.

Segíts a gyerekeknek, hogy megértsék, ami megtörtént Szíriában, az bármikor, bárhol megtörténhet.. Meséld el képekben, számokban, videókban, hogy milyen volt az a Szíria, amely már sosem lesz többé. Meséld el az iskolában, az osztályfőnöki órán. Vagy földrajzórán. Vagy történelemórán. Vagy éppen tesiórán, mindegy.

Képek forrása: Searching for Syria projekt.

Tessék mondani, ez már sok(k)? – PISA eredmények közérthetően

A 2000. évi PISA felmérés eredménye / szövegértés / Magyarország: 480 pont

A 2015. évi PISA felmérés eredménye / szövegértés / Magyarország: 470 pont

Mi ez, ha nem PISA-sokk? Vagy… mégsem(?).

Edvard Much A sikoly

Felkapott lett írni a PISA eredményekről az oktatásszemlélőknek, -kutatóknak, szakértőknek, véleményformálóknak. Hogy én ezek közül mi vagyok és mi nem, azt “majd a választópolgárok eldöntik”, szokták mondani. Mindenesetre egy olyan oldalát szeretném most megvilágítani a nemrégiben publikált PISA eredményeknek, amely interpretációval még nem találkoztam, mióta 2016. december 06-án megérkezett a csizmába az avas csokoládé. Na jó, talán érintőlegesen itt.

Történetesen: mi az, hogy PISA-sokk és miért jó az nekünk, ha minden 3. évben van nekünk ilyen?

Mielőtt ennek fejtegetésébe belemennék, egy kis gyorstalpaló azoknak, akiknek csak rövid idejük van ilyesmikre:

Mi ez a PISA?

  • A PISA (Programme for International Student Assessment) mérés az OECD nevű, fejlett országokat tömörítő szervezet által kidolgozott mérési módszer és rendszeres felmérés. Nem-OECD országok is részt vesznek a mérésben egyébként.
  • PISA-mérések 3 évente vannak, az elsőt 2000-ben készítették, az eredményeket általában 1,5 évvel később, decemberben publikálják.
  • A PISA a tudás alkalmazásának készségét méri. Nem kérdezi meg, mennyi lesz a páratartalom N körülmények között, ha X és Y változó értéke változik. Hanem azt kérdezi meg, hogy milyen veszélyekre kell felkészüljön egy futó, mit kell tennie, hogy a körülményekhez tudjon alkalmazkodni. Próbáld ki, kemény! Aki esetleg angol nyelven is megméretné magát, ide kattintson.
  • A PISA szövegértési, matematikai és természettudományos kompetenciaterületen mér.

Mi történt most, ami miatt ekkora felfordulás van?

  • A 2015. évi mérésben Magyarországon az egyik legnagyobb a visszaesés a 2012. évi állapothoz képest.
  • Matematikában nem, de szövegértésben és természettudományban jelentősen romlott a teljesítmény.
  • Nemcsak önmagában fontos, hogy mennyi az elért pontszámunk. Fontos eredmény, hogy mennyien vannak a legalacsonyabb és legmagasabb szinten teljesítők között is.
  • A természettudományban alacsonyan teljesítők (legrosszabb 10%-ot elértek) aránya 26%, ez jelentős növekedés 2006 óta (akkor 15% volt).
  • A szövegértésben alacsonyan teljesítők aránya 27%. Ők lényegében funkcionális analfabéták (ld. még később). Még egyszer leírom, hátha mélyebbre megy a kés: a felmérésben résztvevő magyar diákok 27%-a a legalsó 10%-ba tartozik a feladatok megoldásának sikerességét illetően.
  • A matematikai kompetenciaterületen az alacsonyan teljesítők aránya 28% (az előző, 2012. évi méréshez képest nem változott). Ez azt jelenti, hogy a felmérésben résztvevő 15 éves magyar diákok 28%-a alapvető matematikai-logikai készségek hiányában hagyja majd el a közoktatást.
  • Az érem másik oldala a legjobban teljesítők aránya (a 90% feletti teljesítményt elérők). Rájuk mondják általában, hogy a “tehetségesek”, “okos gyerekek”, “jó tanulók”, “akikből még lesz valaki” stb. Az ő arányuk mindhárom kompetenciaterületen csökkent. Azaz nemcsak az alacsonyan teljesítő, leszakadó tanulók száma növekszik (ami önmagában is baj!), hanem az “oktatási elit” aránya is ijesztő módon csökkent (a legnagyobb arányban a matematikai területen).
  • A társadalmi-gazdasági háttér több mint 20%-ban felelős az eredményekért (azaz nagyon nagy az oktatási teljesítmény kitettsége a társadalmi-gazdasági helyzetnek, pl. szegénység, szociális nehézségek stb.) – ez az átlag az OECD-ben a magyar érték fele. (HU: 21,4%, OECD: 12,9%).
  • Az ún. reziliens tanulók aránya 19%, az OECD átlaga: 29%. A reziliencia nem más, mint egy rugalmas ellenállóképesség (pszichológiából jött a kifejezés), arra utal, hogy egy tanuló mennyire képes rugalmasan alkalmazkodni a helyzethez (oktatási környezet, társadalmi-gazdasági körülmények stb.), mennyire képes függetleníteni magát ezektől és mennyire ellenálló a változásoknak. Megállapítás: a magyar diákok rugalmatlanabbak.
  • A társadalmi-gazdasági státusz több mint 80%-ban magyarázza az iskolák közötti teljesítménykülönbséget (OECD: 62,9%). Értsd: a magyar iskolarendszer sokkal szegregálóbb, sokkal fragmentáltabb pusztán a társadalmi-gazdasági státusz alapján – pozitív és negatív irányban is.

Az eredmények – magyarul

A 2000. és a 2015. évi mérés is egyaránt megállapította, hogy a mérésben résztvevő 15 éves magyar diákok nagyjából negyede funkcionális analfabéta.

Nem értik, amit olvasnak.

Nemhogy egy űrlapot nem tudnak kitölteni vagy a médiát kritikusan olvasni, nagyjából egy ételreceptet sem értenek meg. Ennek következtében 5 év múlva a 20 éves felnőtt lakosság negyede ugyanúgy funkcionális analfabéta lesz.

Ez az adat a két mérés között érezhetően, “szabad szemmel láthatóan” is változott (2003. évi mérés: 18%). Csökkent a funkcionális analfabéták száma, erősödtek a magyar diákok pontjai nemzetközi összehasonlításban mind a szövegértési, mind a matematikai, mind a természettudományi kompetenciaterületen. Disclaimer: e cikknek nem célja igazságot tenni, ki mit rontott el, ki tette rossz helyre a mércét, ki mit csinált rosszul és főképp miért. A tények ennél jóval makacsabb dolgok.

A matematikából alacsonyan teljesítők aránya 28%. Mivel a felmérés a 15 éves tanulók körében van, nagyjából kijelenthető, hogy a tanulmányaik befejeztével (optimálisan 18, valójában akár 16 évesen) ez az érték sokkal magasabb már nem lesz.

Azaz 5 év múlva a 20 éves felnőtt lakosság 25-30%-a nem fog tudni alapvető matematikai műveleteket végezni, logikai készségeket igénylő feladatokat megoldani.

Szomorú világ jön? Az, de eddig is az volt… ez az arány már a 2003. évi méréskor is 23% volt, azaz a mostani 28 éves lakosság nagyjából 20%-a biztos küzd hasonló problémákkal.

A természettudományból alacsonyan teljesítők aránya 26%, 2006-ban 15% volt. A természettudományos területen a mérőeszköz alapvető természettudományi ismeretek, összefüggések alkalmazási készségét, illetve a folyamatok, jelenségek valós kontextusba helyezésének készségét méri (másképp: pl. azt, hogy mikor kell innia egy futónak, hogy ne száradjon ki adott időjárási körülmények között).

Az eredmények tükrében kimondható, hogy 5 év múlva a 20 éves felnőtt lakosság kb. negyede semmilyen átgondolt megoldással nem fog tudni előállni, ha általa korábban ismeretlen folyamatokat, jelenségeket kell átlátnia, illetve természettudományi jellegű problémát megoldania.

Most ez akkor PISA-sokk vagy nem?

Voltak országok, ahol az eredményekre való reakció elsősorban nem a magyarázkodásra meg a felelősséghárításra fókuszált, hanem egyfajta megoldás megkeresésére és megtalálására. Lehet, hogy a választott megoldás nem volt tökéletes, de legalább megpróbálták.

Így volt ez Németországban, Lengyelországban és Észtországban is.

A “PISA-sokk”, mint oktatáspolitikai kifejezés, 2001-ben került be az európai köztudatba, amikor először publikáltak PISA eredményeket az OECD országokban. Elsősorban a német oktatási rendszerről kialakult kép kapcsán alakult ki a szófordulat, ami aztán továbbgyűrűzött szerte Európában, majd – ahogy az illik – hazánkban is megjelent a kifejezés (a német eredményekről hosszasabb, ám emészthető elemzés itt). Érdekes módon a 2001-es eredményeket hazánkban is sokan PISA-sokként aposztrofálták (összehasonlításképpen: a szövegértés kompetenciaterületen elért eredményünk a 2000. évben végzett méréskor 480 pont, a 2015. évi felmérésben 470 pont – ahogy a bevezetőben már említettem). Ennyit arról, hogy van vagy nincs PISA-sokk.

Egy idézet a Világgazdaság 2013. decemberi cikkéből erre vonatkozóan (reagálva a 2012. évi mérésre – figyelem, időben messzebbre is ugrunk még!)

„Németországban a 2001-es „PISA-sokk” után az oktatáspolitika döntéshozói, minden tartományból elindultak Helsinkibe – mondta Vekerdy Tamás. – A finn eredmények nemcsak a németeket, több országot is arra késztettek, hogy tanulmányozzák, ott mit tudnak jobban. Gyorsan kiderült: Finnországban, amikor az ország még szegény volt, sok pénzt fektettek a közoktatásba. Késői beiskolázást vezettek be, hat évük van az ottani gyerekeknek, hogy a tanulási készségeket elsajátítsák, kellemes hangulatú iskolák vannak, és két tanár foglalkozik a gyerekekkel osztályonként. Nem véletlen, hogy mindig az élmezőnyben vannak és az sem, hogy azok az országok, ahol átvették ezt a gyakorlatot, sokat javítottak. Ázsiában is a képességfejlesztésre helyeznek nagy hangsúlyt, és az egyenlőtlenségeket szüntették meg az oktatásban. Meggyőző, amit elértek: az első tízből hét ma már ázsiai a listán.”

Érdekességképpen elővettem néhány írást, konferenciabeszámolót a 2000-es évek elejéről. Tényleg a teljességet nélkülöző sajtószemle – a cikkek el nem olvasása nem befolyásolja a továbbhaladást, de meglehetősen nagy szakmai és vizuális élményektől fosztja meg az olvasót.

Szóval 2001-ben PISA-sokk volt világszerte. Németországban és más országokban biztos, meg itthon is interpretálták így az eredményeket. Aztán ezt követően minden 3. évben, amikor PISA-eredményeket közölt az OECD, Magyarországon szinte (1) mindenki elcsodálkozott, hogy van ilyen mérés és minden cikknek azzal kellett kezdenie, amivel kb. nekem is e cikkben, (2) mindenki meglepődött, hogy hát, az ázsiaiak és a finnek (meg az észtek, sic!), hát ezek tudnak valamit, és ennek ellenére (3) a legtöbben nem értették, hogy ez az egész mérés mire jó és miért rossz az nekünk, ha X vagy N pontot szerzünk bizonyos kompetenciaterületen. Ez utóbbit igyekeztem a fentiekben picit elmagyarázni.

A sokkolódásos issue kapcsán hadd idézzem még azt a Csapó Benőt, akinél többet a PISA-mérésekről alig tud valaki többet Magyarországon, és akinek mérésmetodológiai elismertségét nehéz kétségbe vonni nemzetközi szinten is. Egy 2001-es monológja fülbemászó még ma is.

“[…] Nincs sokk Magyarországon. Egyrészt azért, mert a szélesebb közvélemény rendkívül tájékozatlan. Harmadéves bölcsészhallgatókat tanítok, s azt tapasztalom, hogy nem tudnak a PISA-mérésről semmit. Másrészt, akik ismerik a magyar szakmai közvéleményt, azok tudják, hogy azt nem lehet semmivel sem igazán sokkolni. Tíz éve kísérletezem ezzel, eredménytelenül. Ha jól emlékszem, éppen itt, Lillafüreden mondtam el először, hogy az anyák iskolai végzettsége négyévnyi különbséget jelent a gyerekek gondolkodási képességeiben. Eredménytelenül folytatom ezt a sokkolást…”

A “PISA-sokk” mint az eredmények egyetlen lehetséges interpretációja?

A Tanárblog tette fel a – szerintem ma már nem túl költői – kérdést, hogy mikor dől már ránk ez a ferde-torony. Számos hasonló metafora, hasonlat és egyéb költői kép alakult ki erről az egész PISA-jelenségről. Amondó vagyok, már annyian és annyiszor kiáltottak PISA-sokkot – a kezdetektől, 2001-től fogva -, hogy ez a szó valójában már nem sok embert hat meg. Csapó Benő szavaihoz kapcsolódva: a sokkolás egyszerűen nem megy. Valahogy Magyarországon ezt a PISA-sokkolós dolgot nem csináljuk jól. Vagyis inkább azt mondom: akiknek sokkolódni kéne, azok általában az istennek se akarnak sokkolódni.

Plusz érdekesség: egyes értelmezések szerint a mostani mérésben a legnagyobb sokkot a tanulók kapták, mert digitálisan kellett kitölteni a tesztet. Én meg azt gondolom (érveljen ellene bátran, aki nem), hogy ha ez 2016-ban sokkhatásként ér egy tanulót az iskolában, amelynek elvileg kötelessége őt felkészítenie a digitális környezetben történő tanulásra és munkavégzésre, az önmagában egy sokk.

És nem PISA-sokk, hanem annál sokkal rosszabb.

Zárásképpen egy találós kérdés: mikor született az alábbi idézet? (tipp: megoldás az idézet alatt).

[…] a PISA-vizsgálat legszomorúbb eredménye az, hogy minden negyedik magyar gyerek nem tanul meg olvasni*. Szeretném, ha úgy mennének el erről a konferenciáról, hogy mélyen elgondolkoznának ennek az üzenetnek a jelentőségéről. Szeretném, ha úgy távoznának, hogy Önökben is megfogalmazódik az a gondolat, ami bennem: ez nem maradhat így. Ugyanis így nem lehet igazán megérkezni Európába, nem lehet nyugodt szívvel élni a 21. században. […]

* valójában nem pusztán az olvasásról, hanem a szövegértésről, azaz az értő olvasásról van szó! – a szerk.

(A mondat 2001-ben született, ld. még itt)

Kép: Edvard Munch: A sikoly. Forrás: Pixabay.

Van drogos vagy alkoholfüggő ismerősöd és 80 perced? Ülj le vele megnézni ezt a filmet!

Láttam ma reggel egy filmet, a 444.hu hozta le. Függőkről, drogosokról, alkoholistákról szól. 5 ember összesen kb. 60-70 elvesztegetett évéről.

Az egyikük korombeli lehet, a többiek idősebbek. Vagy legalábbis annak tűnnek. Az egyikük nő, a többiek férfiak. Évekig dolgoztak, éltek úgy, hogy a környezetükben lévők, munkatársak, családtagok tucatnyian tudtak arról, hogy folyamatosan csúsznak szét és dobnak el mindent, ami korábban fontosnak tűnt. Egyikük sztorija sem szívmelengető, nem tűnnek kizárólag áldozatnak, és a történetük alapján az is csoda, hogy ők maguk nem oltottak ki életeket az utakon vagy másutt. Mindannyiuknak volt egy mérföldköve. Volt, akinek több is. Nézzétek meg.

A blogon korábban nem foglalkoztunk drogügyekkel és egyéb függőséget okozó szerekkel, nem is tervezem folytatni ezt a témát rendszeres hírekkel, mert szakmailag nem értek hozzá, nem dolgoztam ilyenben, nem is akarok okoskodni vagy nagyot mondani; itt volt 5 ember, aki mondott sokkal okosabbakat, mint én bármikor tudnék. Elsősorban mint társadalmi felelősségvállalási kérdés érdekel és mert azt gondolom, hogy a nagy ellátó- és intézményrendszerek (szociálpolitika, egészségügy, oktatásügy) eszköztelenek és/vagy felkészületlenek ezen a téren.  A nyilvánosság ereje, a közbeszéd formálása, amelyet e blogon keresztül vállalok, azonban talán fontos pillére annak, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Őszintén szólva, elkezdtem gondolatkísérleteket gyártani a film után. Összeszámolni az elvesztegetett éveket, meg felszorozgatni, utánanézni a segítő szakmák nehézségeinek meg sorolhatnám. Aztán farigcsáltam bekezdéseket is ezekből, de nem tetszettek. Itt most megállok.

Viszont még három dolgot ajánlanék. Az egyiket biztos ismeritek, de beszúrom, 2014-es rövidfilm. Semmi extravagancia, de épp ettől jó, alább meg lehet nézni. A másik a Felépülünk filmhez kapcsolódó Felépülünk Facebook-oldal. A harmadik, amelyről az Index és a 444.hu is írt, a Dizájneren című film, amely most egy hétig megtekinthető a CirkoGejzír moziban, de később az Indexvideó több részben közzé is teszi majd. A trailer és a beharangozó szövegek alapján ne egy “könnyed” Trainspottingra számítsatok, csak erős idegzetűeknek!

Te kit hagynál életben? – Egy macskát, egy sportolót, egy nagymamát vagy magadat?

Nem, ez nem egy újabb agyament magyalerdei film trailerének szokásos nyitómondata. Ezt az MIT, az egyik legnevesebb amerikai tech egyetem kérdezi nyilvánosan a neten az ún. Moral Machine segítségével.

selfcarA téma az önvezetésre képes autók morális képességei. Aki a részletekre, némi elmélkedésre és hátborzongató kérdésekre is kíváncsi, görgessen lejjebb. Aki nem, annak itt egy 15 másodperces leírás (az oldal angol nyelvű, de segítek):

  • Nyisd meg ezt az oldalt.
  • Kattints a Start judging (döntés kezdése) bogyóra.
  • Válaszd ki, melyik közlekedési szituáció számodra a kedvesebb. (A “Show description” segít a szituáció és az ábrák pontosításában, de elég egyértelmű, csak figyelj az apróságokra – zebrán áthaladó személyek típusára, gyalogos lámpa színére stb.)
  • Szörnyülködj az eredményeiden 🙂

És akkor most bővebben. Tehát a téma az önvezető autók morális képességei. Még egyszer 🙂

Az önvezető autók.

Morális.

Képességei.

Azt már tudjuk, hogy a legnagyobb tech cégek (Google, Apple) és a legnagyobb autógyártók (Toyota, BMW, Mercedes, hogy a Tesla-ról már ne is beszéljünk), valamint egyes globális cégek (pl. az Uber) arra törekednek, hogy egyszer csak eljöjjön az önvezető autók kora. Ez nincs is már messze, a legtöbb promóanyagban 2020, 2021 szerepel céldátumként. Az öt év, jaja. A fejlesztéseknek nyilván jól megfontolt üzleti, profitvezérelt okai vannak, még akkor is, ha a technológia kifejlesztése és biztonságossá tétele dollármilliárdokba kerül. Persze ez pont ezeknek a cégnek aprópénz igazából.

Az önvezető autók lényege, hogy a sofőr beül az autóba, amely elviszi A-ból B-be, elvileg úgy, hogy a sofőrnek egyetlen kormány- vagy pedálmozdulatot kellene tennie. Vagy mondjuk utazás közben tudunk munkareggelit tartani az önvezető autónkban, az iroda felé tartva. De új értelmet nyerhetnek a családi autók, utazások is ezáltal, hiszen mindenki egymásra figyelhet – nincs, aki állandóan kiesne a családi mókából a vezetés miatt. Ez persze csak akkor igazán bombaüzlet, ha közben senki sem sérül meg vagy esik áldozatul az önvezető autók döntéseinek. Mert ahogy most vezetés közben a sofőr dönt, úgy az önvezető autóban is döntések sorozata határozza meg a következő másodpercek eseményeit.

Mert hogyan is működnek az önvezető autók? Az ilyen autók kismillió beépített szenzor segítségével érzékelik az utat, a felező- és záróvonalakat, útburkolati jeleket, közlekedési táblákat, a többi közlekedő (járművek, gyalogosok) mozgását, sőt, a mért adatokból lehetséges szcenáriókat (forgatókönyveket) gyártanak arra vonatkozóan, mi történhet az úton a következő tizedmásodpercekben. A szenzorok segítségével begyűjtött adatokból pedig információk lesznek, amelyek a kezelőszerveket (pl. a nem elhanyagolható kormány) és a hajtásláncot is irányítják. Nevezzük nevén: egy gép vezeti az autót, ahol a sofőr valójában ugyanúgy utassá válik, mintha átülne a hátsó ülésre (vagy akár miért is ne ülhetne ott?…)

De eljön a pillanat, amikor a gépnek döntenie kell. Mondok pár egyszerű példát, nem lelőve a Moral Machine helyzeteit:

  • Eset#01: A tempóm 130, a sztrádán elébem kerül egy bazi nagy szarvas. Az út nem síkos, de egy kanyar miatt a kocsi szenzorai nem látták meg időben az állatot. Hogyan döntsön az autó? – félrerántja a kormányt az állat miatt, kockáztatva, hogy az utas a szalagkorlátban végzi vagy csak picit korrigáljon, de úgy az állat megsérülhet (meg nyilván a kocsi is)?
  • Eset#02: Ismeretlen okból nem tudok megállni az autóval, amelyben egyedül utazom. Betartom a sebességkorlátozást, de sötétben sem én, sem a szenzorok nem annyira pontosak. Elég gyorsan megyek, hogy a zebráig már ne tudjak megállni. A zebrán két gyalogos halad át, egyértelmű, hogy nem tudok megállni. Mellettem szalagkorlát, azon túl árok. Kit védjen (mentsen meg?) inkább az autó? – engem, aki az autót vezetem, a tulaja vagyok, pénzt adtam érte, a birtoktárgyam vagy a két idegent?
  • Eset#03: Kétszer háromsávos, párhuzamos haladásra alkalmas úton a középső sávban előzök egy nyergesvontatót, de mellettem a legbelsőben engem is épp előz egy másik autó. A nyergesvontató egyszer csak elrántja felém a kormányt. Mit tegyen az önvezető autóm? Fékezzen? Nyomjon gázt? Ő is rántsa el balra, ezzel veszélyeztetve a legbelső sávban haladó 7 személyes kisbuszt tele óvodásokkal?

Nehéz döntések. A témának számos megközelítése létezik: biztonságtechnikai, morális, de jogi is. Kis jogi kanyar következik. A Szertár portál idézte saját beszélgetését, amelyben elhangzik egy kulcsmondat: “a gépet nem lehet felelősségre vonni, ha baj történik”. “A jog valóban nem tudta még kellő bizonyossággal körülbástyázni a mesterséges intelligenciákra vonatkozó felelősségi és kárveszélyviselési szabályokat. Nyilván nehezíti a helyzetet, hogy ahány <okos gép>, annyiféle. Van típus, amire simán ráhúzhatók lennének a <mezei> termékfelelősség szabályai, de bíró legyen a talpán, akinek egy folyamatosan tanuló, önvezető autó által okozott balesetnél az eset minden körülményét figyelembe véve kell majd meghoznia a bölcs döntését.”

Látható, a kérdésnek még nincs megnyugtató jogi megoldása. Ki lesz a felelőse egy önvezető autó miatt bekövetkezett csattanásnak? Csak gondolkodásképpen, pár lehetőség:

  • Eset#01: a sofőr, aki bent ül az autóban és ameddig van lehetősége a kormányhoz és a pedálokhoz érdemben hozzányúlnia, addig ez kötelessége is? (zárójel: ne gondoljuk, hogy az önvezető autók lényege, hogy a sofőr a sofőrülésben ül és figyeli a forgalmat és ha szükséges, beavatkozik – nem, a sofőr majd tévézik, játszik a gyerekkel, tárgyal és ügyet sem fog vetni a forgalomra. Épp ezért vett önvezető autót!)
  • Eset#02: a gépkocsi közlekedését irányító szoftvercég vezetője / jogi képviselője / fejlesztési vezetője / bárkije, aki a kocsi szoftverét írta és amelyben konkrétan leírták, hogy milyen algoritmus szerint kell mérlegeljen a kocsi bizonyos eseményeknél?
  • Eset#03: a gépkocsi gyártója (nevezzük autógyárnak), aki a kocsit a 2. esetben szereplő szoftverrel legördítette a járművet a szalagról?

Nagyon hálás vagyok, hogy éveken keresztül jogászok társaságában éltem, laktam, sokat tanultam a világnak erről a feléről, hasznos évek voltak. Például azt tanultam, hogy az igazság és a valóság jogilag sem okvetlenül ugyanaz. Meg azt is, hogy nemcsak egyféle igazság létezik (ezt mondjuk nemcsak tőlük tudom). Van szubjektív igazság, van objektív igazság is és van egy jogi igazság is. Erre is mondok egy példát:

Egy gyermek és a nagymamája a piros lámpánál kelnek át a zebrán,  a gyerek előreszalad, a nagymama nem bírja, ezért szétválnak. A megengedett sebességet túllépve érkező sofőr már nem tud megállni és a pillanat tört része alatt döntenie kell, melyiküket válassza. Végül a nagymama esik áldozatul. Szerencsére túléli.

  • Szubjektív szempontból: #1: a sofőr szubjektív döntése volt, hogy ha már áldozatot kell választania, az melyik legyen. Ez kvázi az ő szubjektív igazsága. Meg persze az is, hogy #2: a sofőr úgy döntött, hogy gyorsabban megy, mint a megengedett. Hogy morálisan ezek igazolhatóak-e, az egy másik kérdés (ld. lejjebb).
  • Objektív szempontból: #1: a sofőr a megengedettnél gyorsabban hajtott, #2: a gyalogosok a pirosnál keltek át (mindkét fél szabálytalanul közlekedett).
  • Jogi szempontból: #1A: a sofőr a megengedettnél nagyobb sebességgel közlekedett (szabálysértési vagy büntetési tétel lehet belőle), #1B: ha a nagymama szerencsés, és 8 napon belül gyógyul, akkor a sofőr “csak” súlyos pénzbírságra és esetleg a jogosítványa időleges bevonására számíthat, súlyosabb esetben akár szabadságvesztéssel is sújtható; #2A: a nagymama szabálytalanul kelt át a gyalogos átkelőhelyen + #2B: a nagymama gondatlan volt a rá bízott gyermek felügyeletét illetően, #3: a gyermek, bár szabálytalanul kelt át, nem büntethető.

law-1063249_1280

Na jöjjön végre az a moralitás dolog, és akkor vissza is kanyarodunk a Moral Machine-hez. Felmerülhet a kérdés, mire jó ez az egész Moral Machine. Nos, az önvezető autók szoftverekkel működnek. A szoftvereket – egyelőre – emberek írják, még a mesterséges intelligencia szoftverek sem léteznének emberi beavatkozás nélkül (legalább az elején). A szoftverek (a “gépek”) tudnak tanulni, okosodni, képesek az algoritmusaikat fejleszteni, új összefüggéseket felfedezni (“tanulni”) és azt beépíteni a meglévő gyakorlatukba. De a szoftvereket – egyelőre – emberek írják (egész pontosan emberek döntenek róla, hogy mi legyen bennük). Tehát logikusan emberek döntenek arról az algoritmikus sorrendről is, hogy ki a “fontosabb”, ki az “értékesebb”, ki a “hasznosabb”.

Egyszerűbben: (jelenleg) embereknek kell dönteniük arról, hogy bizonyos közlekedési szituációkban a gép kit válasszon ki arra, hogy megmeneküljön és kit ítéljen arra, hogy – akár halálosan – megsérüljön.

Akárhogy is, az ember nemcsak a fizikai-biológiai fejlettségétől, állapotától, az eszközhasználattól vagy a fejlett kommunikációtól ember, hanem a kulturális szokásai, a civilizációja, a moralitása teszi azzá (én hiszem, hogy így van). Ezeket a tanult kulturális-civilizációs elemeket – globálisan, a teljes emberiséget tekintve – már levetni nem tudjuk, még ha akarjuk is. Ezek után moralitást préselni egy önvezető autó szoftverébe szerintem elég messzire vezető kérdés. A Moral Machine azonban épp ezt célozza. Csupán egy kutatás (?), amely azt célozza, hogy a kitöltő rangsort állítson fel, ki fontosabb, ki nem. A kitöltőket nem profilozzák (demográfia, végzettség, földrajzi hely – bár IP alapján utóbbi kideríthető), de a beérkezett adatokat biztosan használják majd valamire. Ha másra nem, elrettentő példának jók lesznek.

Zárásképpen pár izgalmas (nekem itt-ott hátborzongató) kérdés jutott csak eszembe, strukturálatlanul, véletlenszerűen.

  • Vajon képes-e dönteni egy ember (vagy emberek egy csoportja) (előre, szoftvermérnökként, ill. vezetőként) arról (pusztán morálisan, tehát nem objektíven és nem jogi szempontból), hogy melyik áldozatot válassza?
  • Vajon a Föld minden táján ugyanaz lenne-e az eredmény az áldozatok sorrendjét szabályozó algoritmusban, ha az előző kérdés kapcsán megkérdeznénk egy japán, egy amerikai, egy európai (kelet, közép, nyugat?…), egy afrikai, indiai, kínai, szaúdi, orosz, akármilyen stb. szoftvermérnököt?
  • Vajon jó megoldás-e, ha az autó szoftvere aszerint választ áldozatot, hogy melyik esetben jár a vélelmezett felelős (járművezető vagy a gyártó) kisebb jogi következményekkel (az adott országban, az adott jogi feltételek mellett – ami persze azt is jelenti, hogy az országhatárokat átlépve a kocsim szoftvere is átáll az adott ország jogi feltételei szerinti algoritmusra…)?
  • Mérlegelhet-e az önvezető autó szoftvere, hogy az egyébként szabálytalanul közlekedőket hátrébb sorolja a “listán”?
  • Vajon jó megoldás-e, ha az autó az áldozatok számának mérséklésén dolgozik (félretéve akár a sofőr akaratát és védelmét, akár úgy, hogy a sofőr maga is áldozatul esik)?
  • Azzal, hogy pénzt adtam egy autóért, megvásároltam a kocsi biztonsági felszereléseit is (biztonsági öv, légzsák, csomó szabályozó ketyere stb.). Ezeket elsősorban azért vettem meg a kocsival együtt, hogy én és az utastársaim életben maradjanak, illetve biztonságosabban legyenek megoldhatóak különböző veszélyes közlekedési szituációk, amelyekkel mások életét is megmenthetem. Egy önvezető autó és annak biztonsági felszereléseinek megvásárlásával vajon megvásárol(hat)om-e azt a biztonságot is, hogy az önvezető autó engem és az utastársaimat soha nem áldoz fel?
  • Lesz-e érdemi különbség (pl. az áldozatok mérlegelése kapcsán) az autógyártók önvezető autói között vagy létrejön egy egységes globális szabvány, mint a biztonsági öv vagy a légzsák szabványok kapcsán?
  • Az előző két kérdés kapcsán adódik a “milliódollároskérdés”: vajon drágább lesz-e az a jármű, amelynek szoftvere a sofőr és az utastársai biztonságát feltétel nélkül előbbre tartja bármelyik másik közlekedő életénél?
  • Akarunk-e ilyen világban élni? 🙂 (Fogunk – a szerk.)

Na, aki már idáig eljutott, most már tényleg érdmes megcsinálnia a Moral Machine tesztet! És kommentben meg is oszthatja az eredményeit 🙂

Akinek hasonló agymenéses kérdései volnának, ne fogja vissza magát!

Források: MIT, Szertár, belinkelt weboldalak, Youtube embed videók. Képek: Pixabay, Wikipedia

Kik voltak az első női szavazók a 18. századból?

A nők szavazati joga, vagy ahogy idegen “szakkifejezéssel” mondjuk: women’s suffrage az újkori történelem egyik legfontosabb politikai vívmánya. Ezt a mondatot már most sokan vitatják, ebben biztos vagyok. A szavazati jog, a közpolitikába való beleszólás joga azonban tényleg óriási vívmány. Ha nem így lenne, nem élnének és nem éltek volna vele vissza és nem zárták volna áthatolhatatlan magas falak közé oly sokan több évszázadon át.

A nők szavazati joga hosszú időn át tabu volt. Ugyanúgy, ahogyan a jobbágyoké, a rablóké, koldusoké vagy a köztörvényes bűnözőké. Biológiai és szellemi adottságaik alapján nem tartották őket alkalmasnak erre a jogra, vagyis arra, hogy szavazzanak a döntéshozókról, netalán ők maguk is azzá váljanak.

Az első női szavazatot 1718-ban adták le Svédországban, egy helyi választáson vett részt a helyi adófizetőkből álló testület, amelynek tagjai között volt egy, illetve több nő is (a helyi választásokon való női szavazás jogát egyébként később Svédországban is visszavonták). Nézzünk szét, hazánkban mi is történt ekkor? Éppen csak kiűztük a törököt, az egykori Török Hódoltság területe szinte elnéptelenedett, az ország jórészt Habsburg uralom alá került. Az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy közjogi problémákkal foglalkozzanak – persze, az uralkodóház sem igyekezett ezt elősegíteni. Azt mondani se kell, hogy választások egy abszolutisztikus monarchiában nyilván eleve elképzelhetetlenek.

Még egy pici hazai kitérő, csak az érdekesség kedvéért. 1848: a forradalom éve, az áprilisi törvények éve, az új közjogi, társadalompolitikai, gazdaságpolitikai fordulat éve, hazánk büszkeségfalának egyik kiemelt éve. Idézet az áprilisi törvényekből:

„Az országnak s kapcsolt részeknek mindazon bennszületett vagy honosított, legalább 20 éves, és sem atyai, sem gyámi, sem gazdai hatalom, sem pedig elkövetett hűtlenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyújtogatás miatt fenyíték alatt nem levő lakosai, a nőket kivéve, törvényesen bevett valláskülönbség nélkül választók: […]” (5. tc. 2.§)

Fordítsuk le: a nők gyakorlatilag a köztörvényes bűnözőkkel azonos módon nem számíthattak szavazati jogra. Hazánkban a nők először az 1919. évi tanácsválasztásokon szavazhattak, a Tanácsköztársaság “jóvoltából”.

A fentiek alapján látható, hogy hazánk nem tartozott éppen a haladó szellemiségű államok közé még 1848-ban sem. Hozzá kell persze tegyük, hogy ebben az időszakban (egészen a 20. század első harmadáig) nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban sem volt a nőknek szavazati joga. Híres közhely, hogy Európa (és talán az egész Föld) egyik legérdekesebb, leginkább kuriózum országában, Svájcban csak 1959-ben lett a nőknek szavazati joga. 1959-ben! De vissza nemzetközi vizekre…

1755-ben Pasquale Paoli kikiáltotta a Korzikai Köztársaság függetlenségét a Genovai Köztársaságtól. Rögtön életbe is léptették az új alkotmányukat, amely érdekes módon a nőknek is adott szavazati jogot. A ma is (vélhetően korábban is) igen vadregényes, paternalisztikus, konzervatív Korzika lett tehát az egyik iskolapéldája ennek a folyamatnak. 1769-ben a franciák annektálták a szigetet, és természetesen ignorálták a korábbi alkotmányt, és ezzel a nők szavazati jogának vívmányát is.

A Korzikai Köztársaság zászlaja. Forrás

Vajon mi lehet a következő dátum? Nem kellett sokáig várni, hiszen 1756-ban újabb nő adhatta le voksát, igaz, ő “csak” egy helyi választáson szavazhatott. Lydia Taft, a több száz éves Taft család egyik tagja azonban – nem érdemtelenül – igen nagy hírnevet szerzett ezzel a szavazással. És hogy hol szavazott? Segítek, a Taft család első ismert felmenője, Robert Taft 1640-ben Angliában született. Felesége, Sarah ugyancsak. Frigyükre azonban 1668-ban már az Újvilágban került sor. Lydia Taft (leánykori nevén Lydia Chapin) 1731-ben házasodott össze Josiah Taft-tal, akivel Uxbridge-ben (Massachusetts) telepedtek le. Josiah apja (Sir Daniel Taft) már a korai időktől fogva helyi földesúr és nagygazda volt, illetve a helyi békebíró szerepét is betöltötte. Főnökarcok voltak ezek a Taft-ék, ezt kijelenthetjük.

Ucakép Uxbridge-ból.
Ucakép Uxbridge-ból. Forrás: Google Maps

Josiah egy a közös fiukat, Caleb-et ért betegség miatt utazott 1756 szeptemberében Bostonba. A fiú ugyanis a Harvard-on tanult. Amikor visszaért, ő maga is beteg lett és pár nappal később, 1756. szeptember 30-án elhunyt. Ekkor már javában folyt azonban egy a korszak világpolitikai történéseit alapvetően meghatározó konfliktus. A hétéves háborút – amelyet Európán kívül “franciai és indián háborúnak” neveznek – maga Winston Churchill nevezte az első igazi világháborúnak, mivel a konfliktus, a gyarmatok révén, egyszerre több kontinensre is kiterjedt. Egy hónappal Josiah halála után Uxbridge-nek (mint sok más városkának a keleti parton) szavaznia kellett, hogy támogatja-e a hétéves háborúban való részvételt. A szavazás döntő jelentőségű volt abban, hogy Uxbridge anyagilag támogatja-e a francia gyarmatok elleni brit fellépést.

Mivel Uxbridge vélhetően az egyik leginkább központi egyéniségét veszítette el, kisebbik fiuk, Bazaleel pedig még alkalmatlan volt a szavazásra, a helyzetet rendhagyó módon kellett megoldani. A városatyák megszavazták, hogy Lydia Taft, a köztiszteletben álló Josiah felesége szavazhasson megboldogult férje helyett, méghozzá 1756. október 30-án. Ezzel ő lett az amerikai kontinens, egyben a gyarmati Amerika első női szavazója. Lydia ezen az aktuson kívül még kétszer szavazhatott, egy ízben a városon áthaladó útdíj kapcsán, később pedig a kialakuló iskolakörzetek ügyében. Tette azonban sokáig egyedülálló maradt. Az első összamerikai választás, amelyen nők is részt vehettek (az összes olyan államban is, amelyben korábban ezt nem adták meg), 1920-ban zajlott. 164 évvel Lydia Taft történelmi jelentőségű szavazata után.

Érdekes megfigyelni a következő térképen, hogy az USA-ban érdekes módon a civilizálatlanabb Közép-nyugati államokban és a nyugati part államaiban rendelkeztek a legszélesebb szavazati jogkörrel a nők 1920, az általános választójog beiktatása előtt.

A nők szavazati joga(i) az USA államaiban 1920-ban. Forrás

1776-ban egy újabb “amerikai álom” valósult meg (már ha erről bárki álmodott akkoriban…). New Jersey állam engedélyezte a “vagyonos özvegyeknek”, hogy szavazhassanak a helyi választásokon. Ezt a szabályt egyébként 1807-ben visszavonták.

E századbéli utazásunk Európában ér véget. A 18. században Lengyelország nem járt épp nagyhatalmi csúcspontján. A környező nagyhatalmak folyamatosan kebelezték be leszalámizott részeit, míg végül 1795-ben teljesen fel nem osztották a lengyel-litván nemzetközösséget. “Lengyelország”, mint közjogi egység történelme egyébként ekkor egy jó időre meg is szűnt. Viszont az adót fizető hölgyek megkapták szavazati jogukat.

Lengyelország felosztása. Forrás

A 18. század tehát nem hozott átütő eredményeket a nők szavazati jogának ügyében. De legalább azt láthattuk, hogy szükség esetén, ha a közösség érdekei ezt megkívánták, akkor legalább a közösségben vagy egy adott közjogi rendszerben elfogadott, megbecsült férfitagok feleségei és/vagy az adófizetők igenis beleszólhattak a világ dolgainak alakításába.

Indul a közös utazás térben és időben

Nehéz mit mondani elsőre.

Hónapok, évek óta érlelődik a gondolat egy saját blogra, amely nem azért íródik, mert kell, hanem pusztán azért, mert jó érzés úgy tudománykommunikációt csinálni, hogy szabadon gondolkozhatunk bizonyos kérdésekben, úgyszólván kötöttségek, béklyók nélkül.

A blog, mégha szakmai blognak is indul, mindenképpen egy személyes műfaj. Szeretném, ha az is maradna és időről-időre vendégül láthatna minél több – rendszeres? – olvasót.

Ja, igen. A blog neve. Hát, igen. Ha valaki azt mondja valamiről, hogy “önmagáért beszél”, bizonyosra vehető, hogy ő maga nem tud mit mondani az adott dologról. Szóval a blog neve “nem önmagáért beszél” 🙂 Tér és Idő. Az univerzum keletkezésével egyidőben létrejött fogalmak, jelenségek ezek, amelyek végigkísérték nemcsak a civilizált ember évezredeit, de a bolygó anyagainak keletkezését is, amelyen ez a civilizált ember él. Hogy miről lesz szó itt, az részben rejtély – előttem is. Hiszen mindig kerülnek elénk érdekes témák, sztorik, emberek, események, fotók, videók. Annyi bizonyos, hogy maradunk a Tér és az Idő tengelyében, olykor rapid módon beszámolva, máskor feltárva vagy éppen több oldalról magyarázva. A blog motivációját az újdonságok, a valóság, az évezredek óta fejlődő, változó emberi viselkedés megismerésére irányuló olthatatlan vágy, illetve az a pedagógiai filozófia adja, amely ugyanúgy fémjelzett a maradéktalan tudományos bizonyosságra való törekvéssel és persze egy egészséges exhibicionizmussal is.

Ideje vitorlát bontani, utazzunk együtt Térben és Időben. Ígérem, a továbbiakban csupa kisbetűvel írom majd ezeket az amúgy közneveket 🙂